A vén cigány

Zöld erdő mélyén, kis patak szélén,
párjával csendesen élt egy cigány.
Vén öreg ember, nótája nem kell,
senkinek sem kell a nótája már.
Szép tavasz járja, zöld a fa ága,
kis galamb vígan turbékol a fán.
Ősz feje kábul, a szíve kitárul,
párjához így szól az öreg cigány.

Hol van a hegedűm, párom,
tavasszal minden vidám,
városba elmegyek máma,
én, az öreg cigány.
Egyszer még hadd muzsikáljak
szívemből úgy igazán.
Szeretném elmuzsikálni:
él még a vén cigány,
öreg cigány, a vén cigány.

És a vén ember eltipeg csendben,
hóna alatt a kopott hegedű.
Alig bír járni, lábain állni,
szívében mégis ott él a derű.
Városba érve, fáradtan tér be
egy csillogó, fényes terem ajtaján.
Szíve megdobban, vére fellobban,
középre tipeg az öreg cigány.

Nagyságos uraim, kérem,
nem tudom, ismernek-e még?
Könyörgöm, de sokat húztam
valaha, réges-rég.
Egyszer még hadd muzsikáljak
szívemből úgy igazán.
Szeretném elmuzsikálni:
él még a vén cigány,
öreg cigány, a vén cigány.

Csend lett egy percig, így szólt az egyik:
jó uraim, mulatunk ma, ugye?
Nyissanak ajtót, ezt a vén rajkót
látni szeretném, repülni tud-e?
Ugrik a pincér, pénzt kap a viccért,
kint van az ember, és kész a hatás.
Jó öreg párja már halva találja,
beszól az anyó: urak, jó mulatást!

Nem muzsikál sohasem már,
csendes lett a vén cigány.
Erdőben alussza álmát,
vadgalamb búg a fán.
Vén-öreg anyóka sírját
virággal díszíti már,
galambbal sírva dalolja:
élt egyszer egy cigány,
öreg cigány, a vén cigány.